Nagyban készülődünk és várjuk a szeretet ünnepét mindannyian de ez nem a pénzről szól és a költekezés ünnepét sokszor rossz irányba taszítjuk. Van amikor egy jó szó vagy tett mindennél többet ér. Ezt a történetet KÖNIG felhasználónk küldte be nekünk. Engem személy szerint mélyen megérintett ez a történet. Bár nem mondom, hogy kövessük KÖNIG nem kis veszélytelen mutatványát de kicsit gondolkozzunk el majd a történet végén! Köszönjük szépen a cikket.

Egy kis nosztalgia! Mikor ez a kaland megtörtént, még 1984 decemberét írtunk pontosan 23 át, másnap szenteste. Hamburgból jötten hazafelé, akkor még konténert szállítottam, Magyarország és a nyugati kikötők között. Remek volt az idő, nem kellett kapkodnom, hogy hazaérjek Karácsonyra, (amit mi kamionosok nagyon is jól tudunk, és elég ritka) gyorsan átestem az NDK és a Csehszlovák határon és már csak a Magyar határ volt vissza az ünnepekig, és egy teljes nap, hogy hazaérjek. Gondolhatjátok, hogy már az ünnepeken járt az eszem. Már majdnem üres volt a gázpalackom, ezért úgy döntöttem, hogy még most kicserélem, vagy megtöltetem. Meg is álltam Béla pod Bezdezem nevű kis városban, mert ott tudtam hol lehet a palackot töltetni. Leparkoltam a Rábával, a kézilabda pálya mellé, egy keletnémet rendszámú Trabant állt a parkolóban, gondoltam ők is vásárolnak, mivel nincs messze a határ. Elmentem, de sajnos a cseretelep nem volt már nyitva így nem jártam szerencsével és mentem vissza a kocsihoz. Mikor visszaértem, odajött hozzám az asszony a trabi mellől és ékes magyarsággal szólított meg.

Nagyon megörültem a magyar szónak, erre elkezdi mesélni a történetüket, hogy mennének Magyarországra a szüleihez karácsonyra, mert ő Keszthely ről került ki az NDK ba, de a technika megadta magát és most nem tudják mitévők is legyenek. Elmentek itt már szerelőt keresni, de mind zárva van. Gondolhatod, hogy járt az agyam hol lehet még szerelő ezen a szakaszon, mert én hetente kétszer jártam azon az úton akkor és szinte úgy ismertem, azt a részt, mint a tenyerem.  Mondtam neki, hogy ide 15 km re van Mlada Boleslav az nagyobb város, mint ez ott talán nagyobb sikerrel járnak. Rendben van egyeztek bele. Volt nekik egy vontató kötelük, kb 2-3 méteres és én azzal szépen a kamion után kötöttem a trabit, az asszonyt és a gyereket (3-4 éves lehetett) beültettem a fülkébe, és szép lassan, ráérősen elindultunk.

Mikor megérkeztünk a városba, már ott sem találtunk senkit, aki tudott volna segíteni nekik. Na, lett nagy elkeseredés, hogy most aztán mi lesz velük, a szülők várják őket, most honnan és hogyan üzenjenek, telefonáljanak, egyáltalán hogyan jutnak vissza az NDK ba, szóval nagy volt a pánik. Ugye nem felejtetted el az évszámot 1984??? Akkor nem lehetett csak úgy telefonálni sms t küldeni, mint most! Nagyon megsajnáltam őket, és jött az ötlet. Mit szólnának hozzá, ha én lehúznám őket, a magyar határig?
Először, csak néztek rám, mert nem fogták fel mit is mondok, de aztán leesett náluk és fülig ért a szájuk. Elmondtam nekik, az elképzelésem, hogy a határon nekik kell áttolni az autót, mert én nem azon a határon megyek át, hanem Vámosszabadin, mert
 az van előírva nekem. A határról tudnak telefonálni a szüleinek, ők eljönnek értük, hazavontatják a kocsit, az ünnepek után pedig otthon megjavíttatják az autót és mindenki boldog lesz.

Húúú el sem tudom mondani milyen boldogok voltak, hogy nem kell nekik ott maradni.
Adtam a férfinak, egy takarót, hogy terítse a lábaira,valamit csak melegít az is.
Szép lassan elindultunk, de közeledett az este, és nem tudtam milyen állapotban van
az akku, bírja e a világítást, mert ugye sötétben csak nem mehetünk lámpa nélkül.
 Jihlavánál elkezdett esni a hó,te jó ég mi jön még! Megálltam egy parkolóban, és teát főztem nekik, de főleg az embernek, mert szegény szét volt fagyva a trabiban,beültettem őt is a fülkébe, és bekapcsoltam neki a sirokkót,(az volt a kályha,
 egy szörnyeteg, de meleget csinált). A trabi ban, még ha járt a motor sem volt nagy fűtés hát még így hogy nem ment. Megbeszéltünk mindent, hogy nemsokára kiérünk a pályára, ott megint megállok majd, és most kapcsoljon városit, nehogy valaki beleszaladjon hátulról. Újra neki vágtunk az útnak, tudtam, kint apályán már nem lesz baj, ott már mehetünk kicsit gyorsabban is és Pozsony után meg már ott a határ.
 Igen így nagyon szép volt, de még volt több mint kétszáz kilométer és esett a hó.
Hála az égnek szerencsésen kiértünk a pályára, és a Jihlavai elágazó után az első parkolóban (most le van zárva) megint jött a teafőzés és ettünk is pár falatot, már korom sötét volt.

 Ekkor megállt mögöttünk egy kolléga, és kérdezte, ugye nem a trabit húzom?
Elmeséltem neki a történetet, és hogy honnan hozom őket, erre ő,azt mondja nem vagyok normális, ha megfog a cseh rendőr akkor itt fogom tölteni a karácsonyt a knédlievőknél. Mondtam neki, nem baj, én már megigértem hogy elviszem őket a határig és így is lesz. Látta hogy nagyon elszánt vagyok, és nem tud eltéríteni a tervemtől, akkor mondta legalább hosszabb lenne az a nyavajás kötél, mert ez nagyon rövid és veszélyes, ha gyorsabban megyünk. Odament a kocsijához és kis idő múlva visszajött, kezében egy ugyanakkora kötélel mint amekkora már volt, na frankón összekötöttük, és mondta, végig kísér minket Pozsonyig, lesz a hátvéd így csak nem vesz ki a rendőr, és mivel nekem vámosra kell mennem akkor ő Pozsonytól elhúzza őket a határig, csak ne legyen semmi baj addig. Még vagy háromszor megálltunk, melegíteni az embert, de szerencsésen valamikor késő este értünk Pozsonyba.
 Ott szépen átkötöttük a trabit a kollégának, és elköszöntünk. Örömükben sírtak mind a mindketten, nagyon hálásak, hogy ezt megtettem értük, hívtak, hogy látogassam meg őket Berlinben és címet cseréltünk. (ne is mondjam, hogy soha nem kerestem meg őket)

 Elindultunk ellenkező irányba, és másnap délután én is hazaértem. Mikor beléptem a lakásba a feleségem fülig érő szájjal fogad, tudtam ám, hogy jössz haza, mert már kaptál táviratot Keszthelyről. A táviratban ez állt:     
 ”Köszönjük, szépen!  Szerencsésen hazaértünk! Boldog Karácsonyt!
 Az idén a mi Jézuskánkat úgy hívják,hogy …..!!!” és ott az én nevem állt.
                                                                                 
  Vége.